A szőke Brit Marling (író, főszereplő) és Mike Cahill (író, rendező) közös filmje igazán egyedi film lett. A sztori egészen újszerű, és kiemelkedő a hasonló történetű, alacsony költségvetésű filmek közül (Die Tür, Timecrimes).
A film negatívuma, hogy kevés pénzből készült, így nem kapunk olyan éles képeket és gyönyörű színeket, amiért moziba szeretünk járni vagy amiért a HD tévét vettük. Ez sokakat zavarni fog. A másik, hogy a film dráma, méghozzá a lassú fajtából (és csak nagyon picit sci-fi). A harmadik kényes pont a befejezés, amit nem lövök le, de fel kell rá készülni, hogy elsőre nem biztos hogy leesik a lényeg, tehát mielőtt elítélnénk a filmet, kérdezzünk/olvassunk körbe, hogy mi is történt.
A fizikát érintő hibákra fanyalgóknak csak annyit tudok mondani a film védelmére, hogy egyrészt ez film, tehát fikció. Itt a tudományos rész mellékes, csak támogatja a fő történetszálat. Kicsit lazább szemlélet és több fantázia kell.
A rendező a szűkös anyagi háttér ellenére kiválóan forgatta le a filmet, a kameramozgások kreatívat, a fények, a vágások ügyesek, és a történetmesélés is rendben van. Mindent értünk, minden átjön.
A két főszereplőt (William Mapother, Brit Marling) nehezen szoktam meg, de aztán már nem tudtam volna jobbakat elképzelni. Remekül játszanak és kettejük drámája teljesen életszerű lett. A magyar szinkron nem lett elég jó, úgyhogy a feliratos verziót javaslom.
Összességében tehát egy kiváló kétszereplős drámát láthatunk, különleges scifis alapsztorival és elgondolkodtató végkifejlettel. Neki kell esni, nem csak úgy beülni rá, és akkor egy emlékezetes másfél órával gazdagítjuk filmes emlékeink óriási tárházát.
